Reménnyel teli reménytelenségben fogant szerelem mi voltunk.Társas magányban vajúdó mindennapok záporában savként marta belénk tanúságát az igazság.A legkisebb kétely is mint rosszindulatú daganat terjedt félelmet,fájdalmat fakasztva a szív pórusaiban.Hazug ígéreteid ködfüggönye homályosította el elmém,mert hinni akartam neked,benned,a szavadban az érzés igazában.Az adott szó számomra szent,csalatkoznom kellett.A legnagyobb hazugságot mégis önmagadba sulykoltad,a legjobban önnön lelked hagytad cserben míg az enyém haldoklásában vergődve fájdalmak között tűnt a semmibe.Gyilkosa vagy a szívemnek,szép reményeimnek,álmainknak,árulója szerelmes szívednek.Magányra ítélted a szerelmet,giotin alá fektetted,bemocskoltad féligazságokkal,kifogásokkal,félelmeiddel,gyávaságoddal,a világ legtisztább érzését.Képes voltál sárba taposni makulátlan leplét.Elkövetted a legnagyobb bűnt mit csak ember elkövethet,meghazudtoltad sorsodat,a végzeted elől a megszokás vagyonába kapaszkodva ölelted magadhoz boldogtalanságod.Házasságra léptél a megalkuvással,nem küzdöttél farkasként boldogságodért.Gyáva vagy.Arctalan,alaktalan sötét emlék csupán ki lidércként szívta el életemből a boldogság utolsó leheletét.Vesztes lettél kinek önnön mivolta gyengesége tükrévé változott,melybe minden nap bele kell tekintsen.Fájdalmam poklában égető tűzként ölelt körbe a reménytelenség,hitehagy9ott pogányként hulltam térdre a sors előtt,s könyörögtem megváltó irgalmáért.Vegye el a lelkem,hiszen nélküled nem kell.A sors azonban fohászomra nem felelt.A megélt fájdalom és iszonyat mi nemességre sarkallja megfáradt szívemet.Kínok között edződött lelkem enyhülésre talál az idő fonalán.Nap nap után vágyom az enyhülést,hiszem a sors igazát.
/ Életem pillanatai/
Szöveg,fotó saját.
Szeretettel Anna ; annajos277@gmail.com
